avagy
Petőfi Barguzinban
A Petőfi-év kapcsán nekem rögtön beugrott a rendszerváltás éveiből a Megamorv-expedíció.
A frissen meggazdagodott kazánkirály által szervezett tudományos kutatócsoport Barguzinban, a Bajkál-tó közelében vélte megtalálni Petőfi sírját, midőn szerintük egy, a sírban talált gyenge csontozatú, kissé tyúkmellű, súlyos fogbeteg női csontváz erősen hasonlított az egykori tízforintos bankjegyen látható költőre, aki Segesvárnál orosz fogságba esve Szibériába került, majd egy idő után feleségül vette Natasát, a postamester lányát.
Alekszandr Petrovics befordult a konyhába és pipára gyújtott.
– Mit főztél ma, Natasa? – kérdezte – Megint zájechúst, vagyishogy nyúlmjaszo? Affene már megint keverem, szóval nyúlhúst. És ezzel a szörnyű szósszal… Nem baj Natasa, ne sírj, már megint megsértődtél, hiszen tudod, akár nyulat is eszem, ha te sütöd. No, puszipuszi, adjál már ennem, mert éhen halok.
– Megint a kocsmában volt, Alekszandr Petrovics? – kezdi Natasa. Nem lesz ez így jó.
– Mit tudod te mi jó és mi nem jó?! Tudod, milyen népszerű ember lettem itt nálatok? Tudod, hogy az egész kocsma az én dalaimat énekli?
– Tudom! Egész Barguzin a kocsmától, meg a maga dalaitól zeng! Már én is kívülről fújom: Szent Bajkál tó, meg az Esti harangszó, no és a Poljuska! Nem mondom, az nekem is tetszik, de nem úgy, ahogy tökrészegen üvöltözitek. Nem jó dolog kocsmázni Alekszandr Petrovics, nem jó, különösen egy ilyen gyenge fizikumú embernek.
– Gyenge ember! – ezt aztán kikérem magamnak!
– Nézze meg magát! Csapott a válla, tyúkmelle van. Nézze milyen nőies a medencéje is! És tudja, mit mondanak a háta mögött? Hogy olyan ringó a járása, mint az Oljának, annak a szajhának, akinek kihúztam az öléből a múlt szombaton éjjel. Bizony, Alekszandr Petrovics! A vörös hajú Olja.
– Ez a Barguzin szép vidék – próbálta a szót másra terelni Alekszandr Petrovics – kár, hogy egy kicsit hideg.
