Mű műélvezet

Műhold süt a műégbolton
Műfiú ül műlány mellett.
Műfiú szól: „Műleánykám,
Műszívemből műszeretlek.”

(Gádor Béla, Ludas Matyi, 1957. 35.sz.)

Ez egy jó hét volt!
Adtunk a művészeteknek!

Hétfőn a Hamletet néztük meg, amit a múlt héten rövidzárlat miatt nem láthattunk, de vettünk egy új 3D projektort, most azon néztük. A CsattGPT37 mesterséges intelligencia generátorba beírtam, hogy Hamlet, Molière stílusában, a feleségem még a biztonság kedvéért hozzáírta, hogy vígjáték. Hát, jókat kacagtunk. A végén Hamlet és a mostohaapja csárdást táncoltak örömükben, hogy Ofélia fiúgyermeket szült. Régi magyar színészekkel néztük, de nem túl jól válogattunk, mert Gábor Miklós – akiről eddig csak jó kritikákat hallottunk – a Hamlet szerepében nem volt túl jó, kicsit komorra sikeredett, a csárdásnál pedig szinte kínlódott a színpadon. Talán más rendező, mondjuk Forman stílusában kellett volna generáltatni a darabot, nem Bergmannal. Érdekes, ahogy a projektorból kilépnek a 3D térbe a huszadik századi szereplők, nehezen tudom megszokni.

Kedden hangversenyt kértünk a számítógéptől. A Beatles együttes adta elő Mozart Kis éji zenéjét. Paul McCartney nagyon formában volt, Ringo meg eszeveszettül dobolt! A kivetítőn vadlovak balettoztak, akárcsak a Lucy in the Sky with Diamond résznél a Sárga tengeralattjáróban, nagyon aranyosak voltak, egy szép képet ki is nyomtattam közben, jó lesz a falra, majd bekereteztetem. Rövid volt a koncert, hamar lefeküdtünk. Kicsit fáradt voltam a délelőtti sportolástól a futópadon, no meg a masszázsfoteltől.

A szerda a vizuális kultúráé volt. Régi nagy művészek stílusában generált képeket néztünk a párizsi d’Orsay múzeum virtuális falain. Elvis Presley portréja például kifejezetten tetszett à la Holbein, ugyanezt a hatást Picasso már nem tudta hozni. A feleségem kis marcipán szobrokat nyomtatott 3D nyomtatóval. A legjobb az volt, hogy föl lehetett öltöztetni ezeket a szobrokat. Annyit nevettünk, amikor felékeszereztük a Willendorfi Vénuszt.

Ma még sétáltunk is. Elsétáltunk a művészeti akadémia előtt, ott láttuk a művészeket, amint mindenféle utasításokat írtak a CsattGPT37-be, az meg pár másodperc múlva kiköpte az új művészi alkotást, festményt, grafikát, kisplasztikát, nagyobb szobrokat, mindenfélét. Az egyik egy nagy festékszóró szimulátorral hadonászott, miközben összefirkálta a legnagyobb e-vásznat. Állítólag jól el lehet adni ezt is.

Csütörtökön van a munkanapom. Minden csütörtökön két órára az agyammal online rákapcsolódok a Bigdata Channel-ra, kb. 80 millió másik csütörtöki home-munkással együtt, és feltöltjük a begyűjtött információkat. Cserébe a Bigdatától zsetonokat kapunk az évvégi Nagy Kaszinózáshoz.

Este, immár kipihenten, operát néztünk. Ez alkalomból nem egy szál gatyában ültem végig az előadást, hanem felöltöztem, ahogy az operához illik, a feleségem is kicsípte magát. Ma játszották a Trubadúr sorozat első évad negyedik epizódját. „Múlt héten megint a legizgalmasabb résznél hagyták abba!” – mondta a feleségem. „Egy hétig izgulhattunk, hogy Manrico végül is megölte Luna grófot, vagy megkegyelmezett neki.” „Mindjárt kiderül, – válaszoltam – szerintem most majd Azucena is kitálal, na de nézzük!”

Manrico végül megkegyelmezett Luna grófnak, de egy rövid reklám után (mosópor, hajnövesztő és hüvelygomba) Luna összeszedte a csapatát a lázadó Manricóék ellen. A sebesült Manricóhoz odarohanó Azucena könnyek között kezdi el áriáját, mely néhány taktus után lassan elhalkul, a függöny lehull, a művészek kijönnek, meghajolnak, taps. „Csodálatos előadás volt, szívem, jövő csütörtökön is jöttök, ugye?” – szólt át a feleségem barátnője a messengeren. „Persze, hát ez a kedvenc sorozatom, tudod, régebben hétfőnként is eljártam a Parsifalra, de egyszer kihagytam, és nem tudom igazán követni, no pá!”

Pénteken régi filmmusical-t néztünk meg a Filmmúzeumban. Ez nem volt interaktív, beültünk a képernyő elé és elejétől végéig, belenyúlás nélkül megnéztük – bár a feleségem végig a távkapcsolón tartotta a kezét, mert hátha mégis… – persze nem. Régen nagy siker volt a Hair. Jó volt így is, pedig szívesen generáltam volna hozzá valami vidámabb befejezést. A főszereplő ugyanis meghal egy háborúban. Igazából, a valóságban jóval később halt meg egy buta közlekedési balesetben.

Sajnálom. Rosszkedvűen feküdtem le, pedig a zene igazán jó volt.

Szombaton a konyhaművészetnek áldoztunk. A feleségem átnézte, hogy megfelelő nyersanyagokat rendelt-e az okos hűtőszekrény, amely mesterséges intelligenciájával már tegnap kitalálta, hogy most éppen mire vágyunk, kiszedte őket a vákuumtasakból és elkezdett főzni a szintén okos molekuláris szerkentyűivel, én pedig a természetes intelligenciámmal kis étvágygerjesztő pálinkás kupicákról gondoskodtam. Úgy hiszem, hogy a konyhaművészet a művészetek csúcsa, bármit is mondanak, nekem egy 3D nyomtatóval kinyomott lazac-steak szőkített olajban sütve, porított műkásával, kapszulás CH3COOH molekulákkal dúsítva, pékné módra, zsugorfóliás uborkasalátával igazi kulináris élmény. Ez volt az ebéd, meg egy adag puncsos retro minyon.

A feleségem este elkezdett zörögni. Lekapcsolom, ne zörögjön egész éjjel. Azt hiszem, az Y-39-es kromoszóma chip mehetett tönkre benne, majd holnap kicserélem. Az én kistrafóm is kezd bemelegedni, kevés lehet a hűtővíz. Na, jó éjt!