Állábat eresztettem és lassan továbbfolytam. Egy nyálkahártya mögött bújtam meg, nem akartam, hogy rögtön észrevegyenek. Szerencsém volt: lovagjaim csillójukat sebesen mozgatva elszáguldottak mellettem. Ő is köztük volt, de még korai lett volna jelezni neki, ha más vesz észre, még rám szabadul mind a tízezer. Azért az egy kicsit sok. Egy harántcsíkolt izomszövetkezet mellett indultam utánuk. A szövetkezetiek biztatóan mosolyogtak rám. Oda-folytam egy keskeny réshez. Éreztem, hogy sejtközpontom hangosan dobog. Mindjárt erre jönnek vissza! Halkan hallottam a csillók csobogását, majd a homályban megjelentek az elsők. Ő az első sorban jött, istenem, hogy küzdött a drágám! Itt fog elsodródni mellettem.
Kinyújtottam állábamat. Hasra esett benne, csillói összegabalyodtak, Tudta, hagy én voltam, de okosan megvárta, míg a sereg elfolyik mellettünk, csak utána állt fel. Kromoszómái, mint az ezüstgombok, csillogtak sejtfalán. A drága! Milyen zavarban volt! Összevissza dadogott mindenféle ostobaságot. Azt mondta, drága kis sejtközpontom, meg azt, hogy milyen szép hamvas sejtfalam van. Egy kicsit elpirultam, ő meg nagy zavarában állábamra lépett. Egész protoplazmájában megremegett. Odébb úsztunk. Szorosan fogta álkezemet, el nem engedte, míg egy csendes kis sejtüregbe nem értünk.
Egyesülésünk után hamarosan éreztem, hagy családi örömök elé nézünk. Megindult az osztódás. Először két félgömbre, aztán négyre, – ahogy azt a biológia könyvek megírják – végül olyan lettem, mint egy szamóca.
Kilenc hónap sem telt bele és megszülettem.
